Az euróövezet fölbomlásával kezdődnek és új európai birodalom kialakulásával végződnek a forgatókönyvek, amelyeket lázas izgalommal taglalnak a nemzetközi hírforgalomba bekapcsolt szakértők. Az idegességet csúcsra járatták a görög választások, az olykor túlzásokba tévedő találgatások pedig minden bizonnyal legalább a június végi uniós csúcsértekezletig folytatódnak. Vagy akár azon túl is, ha nem lesz hosszú távra szóló, áttörés erejű megállapodás.
Nyolc éves európai uniós tagság után a napi politikai taktika vagy éppen a tévutakra sodródó nacionalizmus úgy tesz, mintha a nemzetekfelettiség valamiféle új jelenség és a nyugati világ tengernyi mai bajának egyik fő okozója lenne.
Miközben befolyásos személyiségek, neves és névtelen emberek a mai Európa egyik legdinamikusabb és legdemokratikusabb országának nevezik a több mint húsz éve újjáegyesített német államot, egy magyar történész, Schmidt Mária nem kevesebbet állított a minap, mint hogy Európa vezető hatalma „kifosztva és elárulva” vergődik a hatvannyolcasok szorításában, s német földön „balliberális szellemi terrorbrigádok” garázdálkodnak, mi több „a magát demokratikusnak tartó Németországban sokkal rosszabb a helyzet a szólásszabadsággal, mint amilyen a kádári Magyarország utolsó évtizedében…” Ilyen sokféle és ennyire eltérő Németország létezik? Mintha nem ugyanarról az országról lenne szó.
Ez a század is az amerikaiaké lesz, állítja Mitt Romney, az egyik lehetséges republikánus elnökjelölt, Vlagyimir Putyin, aki összehasonlíthatatlanul esélyesebb az orosz elnöki címre, mint Romney az amerikaira, egyenesen új Eurázsiai Uniót vizionál, amely sokkal gyorsabban haladhatna, mint az Európai Unió, hiszen ez utóbbi még 54 évvel az alapító szerződés után „sem áll teljesen készen”. A lufiknak azonban az a dolguk, hogy előbb-utóbb kipukkadjanak.
Együtt úszunk vagy külön-külön süllyedünk el, fejtegette tavaly az Európai Parlamentben Barroso bizottsági elnök az „unió helyzetéről” mondott, első ilyen elnevezésű beszédében, a múlt héten pedig arról értekezett strasbourgi hallgatósága előtt, hogy fennállása óta „legsúlyosabb válságát” éli az európai integráció. Mindkét kijelentést hatásos kommunikációs üzenetnek, egyszersmind retorikai túlzásnak gondolom.
A szórványban élő több százezer határon túli magyar sorsa a legkevésbé sem érdekli a politika indulóit konokul fújó dalnokokat: annyit hallunk itthon a kettős állampolgárságról és a választási jog lehetőségéről, hogy azt gondolhatjuk, ottani nemzettestvéreink ezzel kelnek és fekszenek. A szórványban ez egyáltalán nem igaz, de a legátpolitizáltabb közösségeket leszámítva valószínűleg sehol sem.
A képtelen minősítések és vádaskodások országa lettünk. És a kérlelhetetlen gyűlölködésé: egy politológus jobbról azt mondja, a két elit ne beszéljen egymással, a neves tollforgató balról gyűlöli a jobboldalt, amely szerinte mindent magának akar. Bal-és jobboldali kórházak, színházak, megosztott családok. Itt az ideje, hogy megálljt kiáltsunk!
Öt görög újságíró mellett Martin József, a Vasárnapi Hírek szerkesztője kapta az Európai Újságírók Szövetségének (EÚSZ) díját.
